(Ki az a DjZone?...)

...AZONNAL tudnom kell róla mindent!
MAJD hívj!

Butaság, tudom. Mert már rég megszoktam, hogy az, hogy azt ígérted, sosem hagysz engem "néküled", az nem a konstans kapcsolattartást jelentette. De ezt régen még nem tudtam és most, akárcsak régen, megint olyasminek az elveszítésétől féltem álmomban, amire sosem kaptam ígéretet, hogy az enyém...

...következésképpen nem is lehetett alkalmam elveszíteni. Ez csak felfüggesztődhet, mint máskor, ok nélkül, hülyén, és aztán szintén rajtam kívülálló okokból folytatódhat.
Már megbarátkoztam vele, hogy nincs beleszólásom, de azért az néha aggaszt, hogy talán az idő múlásával már nem ugyanolyasmit kapunk vissza (már elcsúszik a hullámhossz), hanem minőségcsökkenés következik be.

Ez számomra megítélhetetlen.

Sok dolgom volt istennel

Egymás számára olyanok voltunk, mint két utazó az egymás mellett elsuhanó vonatokon.
Azóta is minden utazáskor eszembe jutsz, mert egy időben mindig ugyanarra jöttél. Vagy talán én mentem utánad?

Elhitetted velem, hogy buta vagyok és butaságom mellett bölcsnek tűntél. Állítólag objektív voltál és realista - én meg szerelmes. Megtérítettél, de templomodba be nem léphettem. Ittam szavaidat, akár az Igét. A vitáknak akkor volt végük, amikor megadtam magam. Mint valami fényben álló, érinthetetlen márványszobor - bálványommá lettél. Már rég utamra eresztettél volna, amikor mégis felfedted lelked repedéseit - amiket csak egy hitetlen tudna leleplezni  - és nyomtalan tűntél el. Hittem, hogy tökéletlenséged csak hazugság, hogy ezzel is csak magadhoz akarsz kötni. Fohászkodtam, hogy így legyen.
Emlékképekből szent arcodat újra és újra csiszoltam. Mint amikor a kisgyerek papírból, ollóval kört akar formálni. Folyton új csücsköket vagdos le és végül sírva fakad egy halom fecni fölött. Így kerestem én is lényeged naívan, áhitattal.

Megtisztítottalak a gőgtől, az idegenkedéstől, az irígységtől, a bizalmatlanságtól és legvégül a félelemtől. És nem maradt semmi! Bölcsességeidet mástól loptad, tudásoddal csak elbarikádoztad magad, érveiddel a hamis tanokat leplezted. Mégis... hozzád törekedtem s végül olyan lettem, mint te. Büszkén hátra vetettem fejem és minden halandót megvetettem. Minden halandót és végül, az utolsó próbatételnél még te is kivívtad szánalmam. Hitszegővé lettél. Keserves kínok közt szétbaltáztad egykori képed, Krisztus-hajad leborotváltad, meggyóntad öncsalásod, fejet hajtottál és vállamon sirattad elhibázott életed, tökéletes tükör-másod. Azt a percet még az égi könyvekben is feljegyezték. Fejedre olvastam vétkeidet s imádkoztam, hogy észre térj, de többé magam sem tudtam hinni, a tanok kihullottak fejemből és ugyanolyan nyomorult pogány lettem, mint te.

Beléd karoltam és némán meneteltünk az éjben. Nem mondtad, szótlanul ígérted csak, hogy mellettem maradsz, hogy többé nem hagysz egyedül. Én csöndemmel avattalak újra bizalmamba. Aztán elfordultál és egy kis utcában eltűntél, de az összes ház beleremegett hangos, hirtelen kacajodba, teli szájjal nevetted gyenge hitem, élcelődtél szerencsétlenségemen és szememre vetetted, hogy nem illettem zengő, éjbe kiáltó befogadással hangtalan, néma szerelmedet. Nem tudtam, hogy azért nevettél ki, amiért elhittem, a néma ígéret is ígéret vagy csak fájdalmadban gúnyolódtál. Éjjel még sokszor jártam arra, panaszomat ablakod alatt mormoltam és zsoltárban szidtalak az ígéretszegésért.

Azóta sincs senkim. Ki bírná elviselni, hogy minden arcban az istenem kutatom. Ha felismerlek, megállok egy pillanatra, mert szétvet az aggodalom, hogy megbántott némaságom. Mert várlak még mindig, minden nap. Hogy jössz és bevallod, nem hagytál el, csak mindig  mögöttem jöttél, egy későbbi járattal, hogy észrevétlen maradhass. Ezért hiszem, hogy vonataink egyirányba mennek. Szótlan vallomásodat csillag rázó kiáltással hagynám jóvá. Ezért hagyom megválaszolatlanul jeleidet, mert nekem már nem számítanak a szavak. Én már csak a néma ígéreteknek hiszek, amikor mellettem jössz.