Ha egyetlen lezárt fogalomba kéne sűrítenem, talán azt mondhatnám, olyan, mintha a túloldalról szólna hozzám. Arról a túloldalról szólal meg, ahova nem szívesen megy az ember, és ahova éppen ezért nem is vinne magával senkit. Ezen az oldalon ugyanakkor még sincs egyedül, mindenki járt már erre – jóllehet, valamennyiünk hűlt helye, árnyképe fogadja az itt ténfergőt. Nem járnak erre tündérek, de még nulltündérek sem. Alaktalan kísértetek derengenek csupán a sötétben, akik csak addig félelmetesek, amíg közel nem jössz hozzájuk. Aki ide belép. láthatja, hogy ez a világ árnyékkáprázat, lidércei ismerősek, kárt nem tehetnek benne, nem érinthetik. Egyetlen szabály van, amit be kell tartani: senkivel nem szabad szóba állni, különben az idők végezetéig itt ragad az ember. Amikor itt vagyok, nem ér fel hozzám semmi, a mindennapok egyformasága összefolyik lépteim alatt. Egész életemben egyedül itt leltem meg az ősbizonyosságot, ami megszázszorozza erőmet, ami által kitapinthatom lényegemet, ami sérthetetlenné tesz – de csak addig, amíg itt vagyok. Suttognak éjszaka unatkozó szellemek, de rájuk sem hederítek, csak megyek tovább úttalan utakon, hogy magam legyek, hogy magammal legyek. Nagyon nagy itt a csönd, nem szabad megszólalni. Jobb, ha nem maradok soká.